Vizuális észlelés a digitális korban
A 21. század nagy változásokat hozott az emberi észlelésben: a digitális fényképezőgépek, iphone-ok, az online megosztások, az Instagram és Pinterest stb. révén az analóg látvány digitális megörökítését célzó technológia szervesen beépült életünkbe. A környező világgal való kapcsolatunkat folyamatosan megszűrik a digitális médiumok.
A 19. században megjelenő fénykép jelentős momentum volt a vizuális kultúra történetében. Ez volt a kezdet a reprodukálható képek megjelenésében az egyedi műalkotásokkal szemben.
Egy festmény egyediségével közvetlenül kötődik környezetéhez, ám a reprodukálható képek megfosztják a festményt a környezetéhez fűződő sajátos viszonyától, ellehetetlenítik az eredetiség fogalmát, elmossák a határokat az egyedi alkotás és másolat között.
A másolataiban megjelenő műalkotás elrugaszkodik az eredeti kontextustól, lehetőséget ad számtalan értelmezésre.
Míg korábban a szemlélődő perspektívájában szerveződött a valóság, most a fényképezőgép megjelenése lehetővé teszi olyan információk rögzítését és kommunikálását, melyeket az emberi szem nem képes egyszerre felfogni. Ez megrengeti a perspektívával kapcsolatos hagyományos nézeteket. A fényképezőgép megmutatja, hogyan változhat az észlelt tárgy annak alapján, hogy hol és mikor vesszük szemügyre.
Ez egyúttal a festmények demisztifikálását vonta maga után. Az eredeti műalkotást már nem egyedülálló üzenete határozza meg, hanem egyedi tárgyként való létezése. A festmény értékét eredetiségének a bizonyítéka és az ennek megfelelő piaci ára fémjelzi, szemben mindazzal, amit a fényképezőgép reprodukálhatóvá tett.
A tulajdonjog és kézzelfoghatóság kérdése is felmerül a digitális tartományban. Az 1990-es években megjelent az internet,
a web és keresőprogramok az információ és képek demokratizálódását eredményezték.
A gyakorlat azt bizonyítja, hogy nem birtokolhatunk kizárólagosan elektronikus adatokat, digitális képeket, mint mondjuk egy festményt. A szerzői jogi törvények és minden védettség ellenére ma már elképesztő sebességgel áramolnak a képek az interneten, melyek letölthetőek és feltölthetőek, végtelen módon átalakíthatóak és megoszthatóak, ellenőrzésük és birtoklásuk már képtelen feladat lenne, holott tudunk számtalan esetről, amikor szerzői jogokra hivatkozva eltávolítanak valahonnan egy képet – erre az ezer másik helyen azonnal felbukkan.
Mivel a gyakorlatban emiatt semmilyen tulajdoni igény nem fűződhet a digitális képekhez, így értékük is csökken és a birtoklásuk iránti vágy is alábbhagy. A virtuális térben keringő képek mértéktelen számban történő szaporodása és fogyasztása a vizuális világra a bizalmatlanság bélyegét nyomja rá. A látványtengerben nem tudunk konkrét formákat megragadni, ezért a digitális képek révén szerzett észlelésünk a valóságról sokszor megbízhatatlannak, sőt, valótlannak tűnik.
A fénykép megjelenésének köszönhetően előtérbe kerül a másolat és háttérbe szorul az eredeti tárgy –
sokak számára könnyebben befogadható a művészet interneten keresztül, digitális reprezentációként, mint valós tapasztalatként.
Digitális térben a műalkotás értelme, értéke nem kötődik környezethez vagy bármilyen más tényezőhöz.
A modern technológia korában a reprodukálható képek már nem képezik anyagi tulajdon tárgyát, ezért újra kell gondolni a szempontokat, amik alapján értéket tulajdonítunk ezeknek.
Az analóg fénykép magán hordozza elkészítésének a nyomait, fizikai bizonyíték a valóság egy sajátos pillanatáról. Jó esetben a szerző kézjegyét, stílusát is magán viseli. Akárhány példányban nyomtatják ki, megőriz valamit eredetiségéből. Sokan tarják úgy, hogy az igazi művészfotó az analóg és fekete fehér. Ezen a nézeten lassan átlép az idő, de az analóg fotózás is újra meg újra divatba jön, mert értékteremtő jellege magas mert páratlan az egyediségben és mert a valóságra vonatkoztatottsága közvetlenebb.
Ezzel szemben a digitális fénykép nem más, mint számítógépen feldolgozott elektronikus információ. A vizuális észlelés tárgya maga a digitális jel.
Az analóg fotózás időt igényel, minden képpel meg kell dolgozni, ez egyfajta kézművesség, míg a világra vagy magunkra fordított mobil okostelefonunkkal a tömeggyártásra állunk rá. Digitális formátumban a kép túl könnyen létrehozható, átalakítható (valamilyen szándék mentén manipulálható) és terjeszthető az interneten vagy akár multimédiás képpé alakítható, eredeti kontextusból kiragadva, új jelentésrétegekkel gazdagítva. Gondoljunk csak a futótűzként terjedő internetes MÉM-ekre, amelyek között akár a klasszikus festmények radikális átértelmezését is megtaláljuk.
A mai vizuális kultúrában a képek egy különálló virtuális térben és időben léteznek, sajátos esztétikai törvények alapján értelmezhetőek, a tárgy és a reprezentált kép közti kapocs már nem létezik, a forrás irrelevánssá válik, ahogy a valós és valótlan fogalmak is.
A fényképésznek nincs szüksége valós alanyokra, hiszen egy lenyűgöző valóságot szerkeszthet pusztán számítógépes grafikákból. A digitális eszközökkel gyártott multimédiás formátumokra való váltás átformálja a valósághoz fűződő viszonyunkat is, mely ezáltal sokkal képlékenyebbnek tűnik.
Nem a valós és valótlan kérdését illetően keletkezik szakadék, hanem a technológiailag közvetített virtuális világ és a közvetlen valóságos tapasztalat között.
A digitális médiumok által vizuális világunk sokrétűvé vált, egyre nehezebb határt vonni a virtuális és anyagi tartomány között. Az új generációk (Y, Z nemzedék) a képernyők előtt nőttek fel, könnyedén eligazodnak 2D és 3D között, észre sem véve a kettő között a különbséget.
Vizuális kultúránk kétdimenziós reprezentációkban gyökerezik: festményektől, analóg fényképészettől a digitális képalkotásig mindig ott volt a késztetés, hogy a környező világunkat egy hagyományos képben megörökítsük. Az új generáció a különböző médiumok egyesítését tűzi ki célul, hogy többé ne korlátozzanak minket a 2D, 3D, virtuális vagy materiális, analóg vagy digitális fogalmai.
Ez egy új dimenzió, melyhez nehezen rendelhető narratív kontextus.
