Az összművészetek iránt elkötelezettek szemszögéből nézve pompás ötlet cirka százéves némafilmeket progresszív élő zenével összekapcsolni. Ilyen volt a Szóljon hangosan a néma sorozat Budapesten az Odeon Moziban (XIII. ker). Az előadások sorából kiemelkedett a Dr. Caligari, eredeti címén a Dr. Caligari szekrénye a Kanagawa, a Belle Belle és a Nvyllund közös koncerttel kísérve 2012. január 3-án.
A filmről. A Dr. Caligari (eredeti cím: Das Cabinet des Dr. Caligari) forradalmian új stílusú némafilm 1920-ból. A német filmgyártás klasszikusát Robert Wiene rendezte Hans Janowitz és Carl Mayer forgatókönyve alapján. Horrornak is mondhatnánk, de valójában a film az egyik legkorábbi és egyben legnagyobb hatású expresszionista filmalkotás Európában. 1958-ban a világ tizenkét legjobb filmje közé szavazták.
Némafilm élő zenével
A film cselekményére nem térünk ki, az megtalálható például a magyar Wikipédián. Legyen annyi elég, hogy van benne cselszövés, gyilkosság (esetleg sorozatgyilkosság), üldözés, titok, misztikum – és persze váratlan fordulat is. A történet a történetben izgalmas, lebilincselő.
A budapesti zenés bemutatóról aktuálisan Tudatmódosítás a moziban c. cikkében a Gépnarancs szerzője számolt be, az alábbiak ennek az írásnak részben kivonatolt, részben kibővített verzióját tartalmazzák.
Második etapjához érkezett a Szóljon hangosan a néma! Mi sem bizonyítja jobban a kezdeményezés sikerét, mint az, hogy a Dr. Caligarira és az ezt kísérő muzsikára minden jegy elkelt, teltház volt az Odeonban.
A Magyarhangya szervezte sorozat ötlete egyszerű és nagyszerű, minden alkalommal örülhetünk valaminek, ami régi (ez lévén a némafilm) és üdvözölhetjük azt, ami új (ez pedig az élőzene). Emellett a zene által újjáélesztett régi film az alkotómunka során újfajta kifejezőeszközökkel bővül, a kreativitás pedig határtalan.
Caligari és az ő szekrénye
Ha Dosztojevszkij állítása igaz az orosz irodalomra, (miszerint „Mi valamennyien Gogol Köpönyegéből bújtunk elő”), akkor a mai aktív befogadó mindenképp – még ha áttételesen is – Caligari szekrényéből bújt elő.
A skizoid-lét mindennapisága felett az elvarázsoltság, az extázisra való igény hajhászása végletekig menően testet ölt a 21. században, a valós lét alapköveitől való elrugaszkodás (üdv, virtuális valóság!) pedig odáig mutathat, hogy mi is a film végi csattanó átélőivé válhatunk – nap mint nap. (Avagy én álmodom a pillangót, vagy a pillangó álmodik engem á la Dzsuang-Dszi.)
A Dr. Caligari az 1920-as évek emblematikus expresszionista opusza. Azon alkotásokhoz sorolható, melyek elsőként szerepeltették mozgóképen a történet a történetben epikus megoldását, azaz a filmben megjelenő sztoriban van még egy, s ez utóbbi válik fontosabbá a végkifejlet szempontjából. A mis en abyme-nél fokozottan zavarba ejtő (hogy stílszerűen szóljunk: ördögi és őrületbe hajszoló) az a vonás, hogy a két egymás mellé kerülő történet párhuzamosan létezik, így bár lehetséges fölállítani hierarchiát közöttük, mégsem lehetünk bizonyosak döntésünk helyénvalóságában.
És akkor a történetről mégis
Holstenwallban vásári mulatságnak örül a nép, fölbukkan egy titokzatos utazóé is a performanszok között: ő lenne Dr. Caligari, aki hű szolgája (?) Cesare segítségével riogatja a gyengébb idegzetűeket. A mese szerint Cesare átaludta eddigi életét (álom-párhuzam!), és csak mestere hívó szavára képes kiugrani az addigi transzból. Vagy ha úgy tetszik: akkor esik épp transzba, amikor fölébred, az általunk valóságnak hitt létben.
Magyar irodalmi párhuzam: A Gólyakalifa – Babits Mihály.
Ha fölkel hosszú álmából Cesare, földöntúli tudás van birtokában: minden kérdésre ismeri a választ.
Épp ennek esik áldozatul a tudatlan, ám végtelenül kíváncsi Alan, aki barátjával, Francis-szal látogat az előadásra. Miután megkérdezi, hogy meddig fog élni, nem várt replikát kap ajándékba, s innentől indul a film igazán szürreális vetülete.
A titokzatos gyilkosságok, nyomozás, leleplezés és végkifejlet mégsem az előre látható folytonossággal kecsegtet, a magát józannak gondoló Francis példáján és tragédiáján okulva beláthatjuk: sokszor a dolgok állása nem olyan kézenfekvő, ahogyan hinnénk. A valóság változatai egymás mellett zavaróan hatnak, ám önnön koherenciánk elvesztéséhez is vezethet egy ilyen őrületes kaland.
Expresszionista zaj
Élő zenével kísért némafilm
Ami a filmben a kézzel festett díszlet (nincsenek párhuzamos vonalak!), az a keddi vetítésen a zene is volt egyúttal. A BelleBelle / Nvyllund / Kanagawa volt felelős a mostani talpalávalóért, a táncolható (?) zene a moziban lábrángásra késztet, jobb híján.
Az előző etapban az Amoeba aláfestése volt kiemelhető: alázattal egyesült a mozival, így megteremtve egy rendkívül kellemes (vagy kellemetlen – hangulatfüggő) muzsikát a német nagyvárost témájául emelő filmhez. A mostani hármas is részben követte a megkezdett hagyományt, ám az ő koncertjük inkább volt önálló zene, mint a filmmel együtt lélegző. Az eltalált párosítások (kép és zene nyelve közti sikeres fordítás) mellett ugyanis volt néhány kizökkentő mozzanat, amikor a zene hullámzása nem simult olyan szorosan a vásznon zajló eseményekhez.
A zene progresszivitása és a némafilm hajdan forradalmi formavilága így is egymásra talált.