Médiapesszimizmus – Médiatudatosság

A médiatudatosság mint olyan

Mottó 1: A digitális forradalom az internet révén nyerte el valódi értelmét: a médium visszahatása tartalomra még soha nem volt ilyen nagy erejű. (Alberd Yollaka)
Mottó 2: Vagyok olyan jó újságíró, hogy le se szarjam az internetet. (Nyomtatott sajtóorgánumnál dolgozó vidéki zsurnaliszta kétezertizenvalahányban)

médiapesszimuzmusAz online tartalomszolgáltatás új és újabb platformokon arat sikert, de ez nem mindig nyeri el a morgolódók tetszését. A megrögzött médiapesszimisták mindig is súlyos veszélyforrást láttak a mindenkori új médiában: azt gondolták, az új közlésmód megjelenése olyan eszköz, amelynek hatására elvesznek a régi értékek.  Így néztek a kódexmásolók a könyvnyomtatásra, a színházak a filmre, az analóg világhoz szokottak minden digitális eszközre – és főleg az internetre.

  • Platón egykor arról értekezett, hogy „ A kézírás miatt a diák felejteni fog, mert nem fogja az emlékezőképességét használni.”
  • Sir William Berkeley, Kalifornia 17. századi kormányzója azt mondta: „Köszönetet mondok Istennek, hogy nincsenek iskolák és nincs nyomtatás. … Mert a tanulás engedetlenséget, másként gondolkodást és szektákat hozott a világra, a nyomtatás pedig nyilvánossá tette ezeket, és a legjobb kormány ellen izgat. Isten óvjon bennünket mindkettőtől.”
  • XII. Pius pápa szerint „…a televízió ördögi hatalommal bír, amely még traumatikusabb, mint a filmé, mert képes arra, hogy az otthonok falain belül teremtse meg a materializmus, a hedonizmus és a frivolitás mérgező atmoszféráját, amellyel a moziban is oly gyakran találkozni.”

De jöjjünk még közelebb a mához:

  • A Professzorok Batthyányi Köre szerint „Az ízlés, a tapintat, a jó modor és a jó szándék nyomaitól is megszabadult »értéksemleges« sajtó súlyos pusztítást visz végbe a lelkekben. … A fő kereskedelmi csatornák az elfogulatlanság örve alatt botránykeltő és megbotránkoztató szabadosságot, az erkölcsi rendet felforgató szellemet sugároznak magukból. … A rengeteg ránk zúduló információ között a ma embere nem tud kiigazodni, feladta az igazságkeresést, és a kultúra máza is lekopott róla. … A többség a földi sugárzású kereskedelmi adóknak hódol. … Aki ezeket uralja, az magához köti az emberek többségét, s ezzel diktálni tudja a divatot, és markában tartja a közvéleményt. … A média egészét szigorú erkölcsi felügyelet alá kellene helyezni.”

Fölösleges többet idézni; talán ennyiből is kiderül, hogy a mindenkori új médiumok megjelenését mindig aggodalom és gyanakvás fogadta, különösen az olyan hatalom részéről, amely abban volt érdekelt, hogy alattvalói csak az általuk ellenőrizhető csatornákon jussnak hozzá az általuk vagy lakájaik által megszűrt információkhoz. Ezt nevezzük bölcsen cenzúrának.

Médiaoptimizmus és médiapesszimizmus

A riadalomnak azonban az ellenpólusa is mindig létezett: a mindenkori új média megjelenése mindig egyszerre generált egy médiaoptimista és egy médiapesszimista diskurzust. A médiaoptimisták azt várták, hogy az új média – akár a nyomtatott könyvről, akár a rádióról és a televízióról, akár a webről van szó – jobbá teszi a társadalmat: elviszi a kultúrát, az értékeket, a tudást az emberekhez, megkönnyíti számukra a közügyekről való tájékozódást és a politikai döntéshozatalba való bekapcsolódást, vagyis

a médiaoptimisták szerint az új közlési formák a társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok kiegyenlítésének eszköze lehet.

A hatalomba így vagy beágyazott, annak fennmaradásában valamilyen módon érdekelt konzervatívok és hatalomféltők épp ellenkezőleg:

a csak konzervatív médiapesszimisták azért láttak veszélyforrást a mindenkori új médiában, mert azt gondolták, hogy ezt a tömegmanipuláció eszköze, amelynek hatására elvesznek a régi értékek, az emberek elbutulnak, erkölcseik fellazulnak, na meg romlik a nyelv, az ízlés…

a hatalmi szempontokat preferáló médiapesszimisták azért félnek az új közlési formáktól, mert ellenérdekeltek az információterjedés demokratizálódásában.

Talán a mindenkori új média kettős megítélésének köszönhető, hogy a médiatudatosság (media literacy) újkeletű diskurzusában is két megközelítés ütközik. Az egyik szerint a médiaműveltség feladata elsősorban az, hogy a felnövekvő generációk megtanuljanak hatékonyan bánni az új médiával – példának okáért az internettel –, és képessé váljanak arra, hogy azt a saját felemelkedésük érdekében használják. A másik szerint a médiaoktatás elsődleges feladata az, hogy a fiatalok megtanulják felismerni a médiából rájuk leselkedő veszélyeket: a manipulációt, a butítást, és persze a (ma már korhatár-karikákkal jelölt) szexet és erőszakot. Ennek a védekezésnek alfaja, amikor bizonyos információforrásokat politikai célzattal igyekeznek károsnak, veszélyesnek beállítani.

A különböző szándékú megközelítések közös vonása, hogy abban a médiatörténeti iskolában gyökerezik, amelyet a kritikusok technológiai determinizmussal vádolnak. Eszerint a médiában bekövetkező változások messzemenő társadalmi változásokat generálnak – ám figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy (mint azt például Michael Schudson demonstrálja a távíró feltalálásának történetét elemezve) a médiatalálmányok nem a nagy semmiből születnek, hanem azért, hogy létező társadalmi szükségleteket elégítsenek ki (ami persze nem zárja ki azt, hogy szándékolatlan társadalmi hatásaik is lehetnek).

További közös vonásuk, hogy az empirikusan igazoltnál nagyobb hatást tulajdonítanak a médiának – megfeledkezve arról, hogy a mai média döntően piaci alapon működik, vagyis csak azok a szolgáltatók maradnak talpon, amelyek kínálata találkozik a közönség keresletével.

A média hatásáról és a médiatudatosság szükségességéről folyó társadalmi vita mindig ideológiai természetű és legtöbbször politikai hátterű, mert közvetett módon a jó társadalom megteremtéséről, a követendő társadalmi értékek mibenlétéről szól – és ezt, illetve az erre való törekvést minden a saját világnézete és politikai szemlélete, érdeke alapján képzeli el. A médiatudatosság-vita a mindig egyfajta Kulturkampf – az emberek tudatának ellenőrzéséért vívott ádáz küzdelem része.

Ezt az állítást látszik alátámasztani a magyar médiatörvény is, amely korlátozza egyebek mellett valamennyi olyan műsorszám sugárzását, amely „alkalmas a kiskorúak fizikai, szellemi vagy erkölcsi fejlődésének súlyos károsítására, különösen azáltal, hogy pornográfiát vagy szélsőséges, illetve indokolatlan erőszakot tartalmaz”. A jogszabály azt is előírja, hogy a Médiatanácsnak „szerepet kell vállalnia a médiaműveltség, a médiatudatosság magyarországi fejlesztésében”.

Pornográfia és erőszak

A törvényben hangsúlyosan szereplő témák közül a pornográfia egyszerű ügy és társadalmi egyetértésre támaszkodik. A pornó elsősorban ízlés- és értékrendbeli kérdés és nehéz lenne olyan szülőt találni, aki ne ellenezné, ha gyermeke a pornón nőne fel.

A szexuális erkölcs azonban gyorsan változik, ami ma hardcore pornográfia, holnap talán csak szex, holnapután pedig csak erotika.

A tradicionális családokban még néhány évtizede is kiküldték a szobából a gyermekeket, ha olyan filmet adott a TV, amelyikben csókolóztak. Ma már egy nem túl éles, a paplan takarásában zajló ágyjelenet sem vált ki ilyen reakciót.

Érdemes azt is tudatosítani, hogy mivel manapság éppen a monogámia és a heteroszexualitás a domináns társadalmi norma, ezért a médiatörvény és a médiahatóság ebben a kérdésben ideológiai-politikai álláspontot képvisel – az állam nevében. Ez a szemlélet jól illeszkedik a mai kormánytöbbség politikájába (és kevésbé hangsúlyos formában már az előző, többpárti médiatörvényben is szerepelt)

Liberális szempontból nem védhető, mert a pornófogyasztás kérdésében a polgárokra (kiskorú polgárok esetében azok szüleire) kell bízni a döntést. Az állami szerepvállalás kérdése legfeljebb a pornószínészek védelme kapcsán merülhet fel (akárcsak a prostituáltak esetében), de ez már nem médiapolitikai kérdés.

A médiatörvényben hangsúlyozott másik téma, a médiaerőszak inkább empirikus kérdésnek látszik. A közkeletű véleménnyel szemben a mediatizált erőszak intenzitása a történelem során nem nőtt, hanem csökkent, miközben a világ szerencsés tájain a fizikai erőszak is csökkent – kitűnően dokumentált könyvében meggyőzően érvel emellett Harold Schechter kriminológus. Egy médiakutató, bizonyos Jonathan L. Freedman pedig több mint kétszáz médiaerőszak-vizsgálat metaelemzése után arra a megállapításra jut, hogy

nincs kauzális kapcsolat a médiaerőszaknak való kitettség és a fizikai erőszakra való hajlam között.

Más szakírók persze másként vélekednek, és az utolsó szót nyilván korai lenne kimondani ebben a vitában, de az ismert adatok arra engednek következtetni, hogy a médiaerőszak veszélye – ha van ilyen egyáltalán – nem indokolja az állami beavatkozás semmilyen formáját, így a médiaoktatást sem.

Azt, hogy a médiaveszély retorikája ideológiai gyökerű, jól illusztrálja az is, hogy a hozzászólók rendre olyan tartalmaktól féltik a közönséget (elsősorban persze a befolyásolhatónak tartott fiatalokat), mint az említett pornográfia és médiaerőszak. Az azonban fel sem merül bennük, hogy például a vallási műsoroktól is óvják az embereket. Pedig igazán meredek dolgokat inkább ezekben láthat-hallhat a közönség.

A fentiekből persze nem következik az, hogy a médiaoktatás minden formáját eleve el kellene vetni.

Ha a médiaoktatás feladatának azt tekintjük, hogy a gyereket megtanítsák a számítógép és az internet hatékony használatára, akkor valóban szükség lehet rá. Az új média valószínűleg csak akkor lehet a társadalmi egyenlőtlenségek kompenzálásának, a felfelé irányuló társadalmi mobilitás elősegítésének az eszköze, ha a hozzáférésben és a használatban jelentkező különbségeket az állam (vagyis az iskola) kompenzálja.


Olvass tovább